4 HÓNAP LELKIBAZDMEGOLÁSAI - PRÁGÁTÓL AMSZTERDAMIG

  • Szia, mizu?
  • Semmi, veled?
  • Mi az, hogy semmi? Hónapok óta nem beszéltünk és nem történt semmi? Egy kibaszott gumiszobában dekkolsz vagy mi?
  • Hja hát nem. Mikor is beszéltünk? Őőőőhm, március ugye? Na hát azóta leléptem Prágából, már csak egy zacskó cuccom vár rám, hazaköltöztem, szakítottam a barátommal, lefogytam 10 kilót, eljöttem hajóra dolgozni, bejártam fél Németországot, na meg Bázelt és kicsit Amszterdamot is. Már a szabim is meg volt, fotózáson is voltam, bekávéztam fél Európát, futottam a Rajna partján, 13 év után találkoztam a fehérorosz mamámmal, szerelembe estem, aztán pofára. Kiakadtam, lehúztam magamat a mélybe, rinyáltam másoknak, rinyáltam magamnak, hogy mi az ami kell, vagy mi az ami nem.
  • És előrébb vagy?
  • Hát nem, rohadtul nem. De talán már kifele a gödörből, ha már itt vagyok és tudok írni.

Nem jöttem bocsánatot kérni, sem mentegetőzni. Eltelt jó pár hónap, szinte kereken négy hónapja volt annyi mondanivalóm, amit érdemesnek találtam bepötyögni is. Na persze nem mintha nem lett volna azóta mit mesélni. Regénybe illő, vaskos 1000 oldalas kötet tele ármánnyal, szerelemmel meg mindennel. Nem könnyű megfogalmazni mit éreztem át ezekben a hónapokban. Kicsit mintha felültem volna egy lufira és távolról néztem volna az életemet.

Nagy elhatározás kell az újrakezdéshez. Ha valami akkor ebben tuti  jó vagyok. Nem nehéz mindent, de szó szerint mindent hátrahagyni egy héten belül. A nyugodtság, a kis szürke hétköznapok, a biztonság érzete amit egy munka, egy lakás vagy egy társ tud adni szorosan hozzánk tartozik. De mi van, ha érezzük, hogy ez most nem az, ami kéne? Ez nem biztos, hogy előrevisz, hiába kényelmes, hiszen kinek nem kellene egy nyugodt munka egy kellemes „kis” közép-európai fővárosban, megspékelve egy kényelmes kis fizuval, szobával a város közepén? Félve jelentkezem, mert akkor is kérdőjelek közepette töltöttem ki életem első felmondását és értem haza könnyes szemekkel, hogy most akkor tényleg felmondtam? És még az albit is? És már pasim sincs? Még az időjárás is nekem kedvezett, szürke esős idő volt és akkor tényleg nagyon megkérdőjeleztem a saját magam tetteit, gondolkodását. Visszalépni nem lehetett, ennyi volt talán a mankóm, így két nap múlva már két megpakolt csomaggal buszoztam hazafelé.

Még megpihenni sem volt időm, következő héten már nem csak a repülőn ültem Hollandia felé, de úgy éreztem, hogy mindent magam mögött hagyok és amilyen messze szállok a repülővel, én is olyan messze leszek magamtól. Nem volt tudatos döntés, nem szerettem volna elszakadni bármitől, amit eddig szerettem, de halvány árnyéka lettem önmagamnak. Azt hittem, hogy feltétlenül az kell nekem a sok váltás után, hogy egyedül legyek és  legyen időm gondolkodni. Na hát ha semmi mást nem is kaptam volna, akkor időt azt biztosan. Május 8-án tehát hajóra szálltam Amszterdamban és csorogtam Bázel felé meg vissza. Ültem egy buborékban és néztem, hogy mi történik , lekapcsolódtam a digitális világról, megszakítottam rengeteg kapcsolatot, közben jajveszékelve próbáltam újakat kialakítani, hogy minél többször pofára essek, mert akkor érzem igazán, hogy élek. Voltak jobb napjaim, amikor magamra találtam és azt csináltam, amit eddig is szerettem, visszataláltam a sporthoz, a felfedező énemhez az új helyeken, de mégsem volt az igazi.
Mintha egy vasmacskát kötöttem volna a saját testemre és hagytam, hogy lehúzzon a mélybe. Nagyon szeretem az ilyen hasonlatokat, és jó őket csak úgy puffogtatni a lelkibazdmegos posztokban, kár hogy ennyire még nem éreztem magaménak, mint ezt. Viszont nagyon sok múlik rajtunk, és ahogyan ezt a vasmacskát leeresztettem és hagytam, hogy lehúzzon, úgy le is dobhatom magamról. És most ezen dolgozom, mert most már nem ismerek magamra és a közvetlen környezetem sem tud vagy tudott mit kezdeni velem. A kéthetes szabadság során próbáltam minél több emberrel találkozni, akik fontos szerepet foglalnak el az életemben, és eddig is inspiráltam, motiváltak, meghallgattak és ha kellett tanácsot adtak. Ezek a mankók kellettek, hogy egy kicsit jobban lássam a helyzetet. Hogy lehet, hogy nagyon sötétben vagyok, bármi is legyen ez, de egyrészt van kiút, másrészt meg én foghatom a saját magam kezét. Senki más nem adhat hozzá a boldogságomhoz, csakis én. Mankók lehetnek, de egyedül kell kitalálnom ebből.
Apró lépések, mint ahogyan minden egyes nagyobb dolognál. Érdekes volt azzal leülnöm néhány napja, hogy mik azok a kis dolgok, amiket eddig szerettem. Ennyire kicsiben kellett kezdenem. Mivel már nem okozott örömet semmi, nem tudtam, hogy eddig mihez nyúltam.
Elkezdtem egy olyan életet élni, amit eddig is rühelltem és sosem értettem, hogy ezt hogyan képesek sokan csinálni. Unott fejjel a szürke hétköznapok, biztonságot nyújtó (vagy kevésbé nyújtó) fizetés, munka, tengés-lengés, alvás, hétvégén bulika, döglés, alvás, netflix&chill. Semmi lényegesebb előretörés, cél, bármi, ami kicsit is challenge-re hívna bennünket. Szóval ezt műveltem a nagy magamra fordítható időmben: munka, távolbanézés, munka, alvás és ennek a különböző mixei. Elfelejtettem a hobbijaimat, nem tudtam leülni írni (pedig nagyon is terápiás hatással írok szerintem még mindig :)), úgy éreztem, hogy a (hajós) videók senkit sem érdekelnek – pedig de, és örülök, hogy írtok és segíthettem vagy válaszolhattam néhány kérdésetekre. Nem fotóztam a kávéjaimat, pedig szerelmes vagyok a kávés képekbe, mert bennük van minden érzés, amit egy kávézás el tud mondani. Nem mentem el felfedezni a német kisvárosok várjait, a helyi kis kávézókat, nem élveztem ki Amszterdamot sem a kivételes egy darab szabadnapomon. Nem osztottam meg azt a kis szeletkéjét az életemnek, amit eddig szívesen tettem; minden olyan szűkre zárult.
Tudat alatt erre külön gyúrtam a nyaralás alatt, hogy gyűjtsek annyi élményt és boldogsággombócot, amivel sikerül kihúznom az elkövetkezendő néhány hetet, amit még a hajón terveztem. Meg voltak a szokásos bjúti renoválások, goldenroseba’ vagyok borulva, egy masszázs életet lehelhet az emberbe és hatalmas élmény volt úgy reggelizni, hogy kiélvezhettem minden pillanatát az avokádós tojásos reggelinek és a cappuccinonak. Öröm volt végigtombolni Sean Paul seggrázós zenéit a harmadik sorból, hajnalban repülőre szállni és őrültséget csinálni. Megható volt a fehérorosz mamámmal találkozni 13 év után, átélni a „nagymama addig töm, amíg tud” feelinget, amiről eddig csak lájkoltam a mémeket.





És most az egyszer jó volt kívülről látni magamat,méghozzá Melinda szemén. Jókor voltam jó helyen, és örülök, hogy sikerült összehoznunk egy hosszú délelőttöt Budapesten Melindával, aki modelleket keresett portréfotózáshoz. Egy jó kis reggeli után (Double shot, Budapest) nyakunkba vettük a Margit-szigetet és próbáltam magamat adni, ami az elején nehezen  ment, de végül sikerült olyan képeket összehozni, amiken magamnak is tetszem (nagyon nehéz úgy, hogyha az ember mást lát, mint amilyen tényleg). Melindának hatalmas köszönet a képekért,a fotózásért, hatalmas élmény volt és remélem csinálunk még jó dolgokat együtt :) Melindát itt megtaláljátok Facebookon, valamint Instagramon @enesseym néven!






















Latest Instagrams

© natussshka. Design by Fearne.