TAKE IT OUT! 2016 - TRÉNING OLASZORSZÁGBAN

Reggel 7 van, és bár a baglyokhoz tartozom, ha éjszakáról van szó, itt most még is pacsirtának számítok. A közös reggeliig még sok idő van, az internet és laptop hiánya miatt most nem a Facebookot és az Instagramot pörgetem, vagy épp az aktuális híreket böngészem a nap kezdetén, hanem hintázok. Igen. Jól olvastad. Ezen a csöppnyi farmon, Rómától nem messze, van egy hosszú hinta, amivel bármikor ellazulhatok, mint ahogyan azt mindenkinek tennie kéne reggelenként – hintával vagy anélkül.



A napjaink logikusan voltak felépítve: az utazások nélküli 7 napunk kétfelé volt választva. Az első 3 napon ismerkedtünk, felvázoltuk a témánkat és agyaltunk: migránsok/menekültek problémáin, a hate speech mindent magába foglaló halmazán vagy éppen magunkon. Mert hogy arra is volt idő. Egy szépen berendezett kis labirintus, melynek egyik állomása a Gyerekkor volt. Sok-sok vízfestékkel, ceruzával, plüssel, aki nem élte volna ki kreatív énjét akkoriban, az most bátran megtehette. Felnőttünk, de minden egyes kis apró zördülés megmaradt bennünk. Hoztunk mindent és ezután is vinni fogjuk őket. A Konfliktusok szobáját egy fonal szőtte keresztül: amilyenek valójában a konfliktusaink: nem tudjuk biztosan honnan jött és hová vezet, talán pont felénk tart és mi magunk kezdtünk bele. Ezt a szobát szerettem a legkevésbé, mert bár mint mindenkinek, nekem is voltak konfliktusaim, sőt vannak is, mégis kicsit magam mögött hagytam őket.

Az álmok szoba volt az egyik kedvencem. Csendes zene szólt, gyertyafény, én pedig végre begubózhattam a kanapé egyik sarkában: mert álmodni jó. Álmodni pedig nagyon szeretek, de még jobban küzdeni az álmaimért. És ha van ehhez jó hely, akkor ez a MOST – amit a teraszon rendeztek be nekünk. Narancsokból álló órát kaptunk és gyönyörű kilátást. Akkor és ott „ott” voltunk. A legtisztább metafora volt, idillikus tájjal és napsütéssel. Én akkor Olaszországban voltam, magamra figyeltem, szinte messze a civilizációtól, közel 30 ismeretlennel együtt. Ilyesfajta pillanatokat mostanság ritkán kapunk: az offline élet viszont ebből visszaadott valamennyit.



Úgy ahogy a másfél-két órás foglalkozások végén a reflexió. Látunk valamit, érzelmeket vált ki belőlünk a mindennapos élet és milyen sokszor elmegyünk mellette,  nem igaz? Itt viszont volt rá lehetőség: mindenki elmondhatta, mit gondolt, mit érzett. A nap végén pedig az egész napos érzéseinket, tapasztalatainkat beszélhettük meg. Sokan gondolhatják, hogy ennyit nem lehet valamiről beszélni, pedig ahogy másokat hallgatunk, más országból, városból, földrészről egyre csak nyílik a világ. Míg egy dolgot valaki észre sem vesz, egy másik kultúrából jövőnek kellemetlen lehet, vagy éppen nem érti a passzívságát az elsőnek. Különbözőek vagyunk mindnyájan.

Talán pont ezért volt a kedvencem az „In someone else’s shoes” nevezetű reggeli. Mi van akkor, ha hovatartozásunk miatt megbélyegeznek minket és az le sem vakarható. Nos, akkor jön képbe az emberi természet.

Játszunk?

Zöld. Sárga. Piros. Zöld. Sárga. Piros. Zöld. Sárga. Piros. Mindenkinek jár egy papír valamelyik színnel, és az asztalhoz érve a kamerámat is elveszik. Persze vettem már fel a történéseket, első megérzéseim – a női – betalált: egy határon vagyunk. Lényegesek-e a színek? Igen, nagyon is. Az egyik spanyol lánnyal örülök, hogy én is a piros csapatot erősíthetem, bár mikor bejutok a terembe ő már nem boldog: ez nem a legjobb csapat. A hivatalból érkezett „bácsi” no habla english, a doktornő szintén csak olaszul karattyol. Végül is vicces és az első 10 percben még mindenki élvezi a játékot, próbál marionett bábuként a doktornő keze alatt bűvészkedni és engedelmeskedni minden olasz szónak – amit a román lánnyal fordíttattam le – és a hivatali pasi által kiadott olasz papírt is vele töltetem ki. És mi van azzal, aki kínai lapot kapott?!

Most akkor mi van?

Valószínűleg menekült vagyok. A teremből kiosonok, és a piros útlevelemmel próbálok a konyhába bejutni. Sikertelenül. Az emberi természet persze a túlélésért harcol – én meg a reggeli kávémért éppen – így megpróbálok szerezni egy zöld útlevelet, ugyanis a zöld csapat már javában reggelizik. Ennyire szép kávét még sosem láttam… De sajnos a zöld útlevéllel sem jutok előrébb. Vissza a másik terembe, fél óra után már egyáltalán nem vagyok játékos kedvemben, ha őszinte akarok lenni még sírhatnékom is volt, de abból a hisztis fajtából, mert nekem KÁVÉ KELL. 9. 40-kor már bőven túl kéne lennem az elsőn és alapból frusztrál az, hogy a zöldek már régen ehetnek és sárgaként is több esélyem lenne. Van, aki házassággal próbálkozik én szerzek egy fehér útlevelet, amivel matektanárként adom ki magam és bár kapok rá aláírást a konyhánál nem érek vele semmit. Van három útlevelem és mindegyiket kidobhatom a ****-ba. A szicíliai lány fog minket megmenteni: a benn rekedteknek „munkaszerződést” ajánl és azzal robog be a hivataliakhoz. Megkapjuk a zöld útlevelet és a megérdemelt reggelit.

Frusztrált volt?

Igen. De még mennyire. És mi a játék végére értünk, és reggelizhettünk, de a való életben sokszor nem happy end a vége.

Aznap délután belekezdtünk a stop motion video készítésébe, ugyanis a nagy projektünk ezen az egy perces videón alapult. Teljesen szerelmes lettem ebbe a technikába, és bár nem ígérem, hogy a közel jövőben lesz alkalmam ilyet csinálni, de tervben van mindenképpen.
A két nagy feladatkört, tehát a 3-3 napot egy római kirándulás felezte meg, ami során 14 km-t sétáltunk, pizzáztunk, dobtunk pénzt a Trevi-kútba – bár mivel tudtam, hogy megyek vissza 3 nap múlva, így akkor is bele kellett dobjak egy kis pénzt – néztünk utcai festőket, zenészeket, kávéztunk, gelatot is ettünk, nyam-nyam.








Az utolsó három napon, miután megtárgyaltuk a formális, informális és nonformális tanítási módszereket, nekiláthattunk a fő feladatunknak: egyórás workshopot összeállítani a menekültek/migránsok felé irányuló hate speech témában. A workshopnak tartalmaznia kellett a stop motion technikával készült videót, a többi rajtunk múlt.

Az eddigiekkel eltérően, most előre beosztottuk minket egy csoportba és az első nap csak gondolkodtunk a témán, az feladatok milyenségén és legfőképpen az időn: hiába a sok ötlet, ha az idő kevés rá. Így végül az én csapatom a Look behind the labels címmel készített egy workshopot, amely során a hashtagekre, címkékre irányítottuk a figyelmet, amik a való életben is megjelennek, hiszen szinte automatikusan címkézünk. A videónk főhőse egy banán volt, aki egy almaosztályba került. A legizgalmasabb talán ez volt: elkészíteni az almákat, banánt, és minden mást.




Jó csapatban dolgozni, ugyanakkor nehéz is. Mindenkinek számít a véleménye, mindenkinek jár a hely, ahol elmondhatja mit gondol. Ha valamit is tanultam ebből az egy hétből az mindenképpen ez: figyelj másokra is. Mindenkinek van véleménye, és sokszor igenis legyünk kíváncsiak rá. Minden egyes szemszög más oldalt mutat be, az új impulzusokkal akár a mi véleményünk is változhat.

Sosem éreztem magam ilyen felszabadultan egy új társaságban. Nyitott embernek érzem magam, de itt most végre sok-sok nyitott ember vett körül. Mindenkinek van egy sztorija, amit érdemes meghallgatnunk. Örültem, hogy sokaknak megmutathattam a blogolás kulisszáit, ugyanis az első napon már sokan letámadtak ezzel. Én pedig tanultam minden mást Skóciától Görögországig.

Az év ennél nem is indulhatott volna szebben. Lezártam az egyetemi éveimet és sikerült teljesen kiszakadnom az elmúlt évekből: nem csak földrajzilag, hanem még inkább offline módban. Hintáztam reggelenként, kirándultam a farm körülötti dombok között, esténként egy pohár borral hangolódtunk a vacsorára, belemélyedtem a hate speech-rasszizmus-xenofóbia hármasába és tanultam új dolgokról, amiket e nélkül a tréning nélkül nem tanultam volna meg. A sikeres napok után csak annyit mondhatok: keresem az új lehetőségeket, hogy még több hasonló eseményre eljuthassak. Köszönöm a trénereknek és az új barátaimnak szerte Európából!



Hangulatvideó a tréningről:





6 megjegyzés

  1. "Holnap indulok Rómába, és itt tartok... SEHOL!" :D
    Ezzel valahogy azonnal megnyertél. Imádom az ilyen bejegyzéseket, amikbe nem csak képeket erőszakolnak, hanem leírást is kapok az ott történtekről, mert kicsit úgy érzem, mintha az íróval mentem volna. Persze a képek és gyönyörűek, és az is tetszik, ahogy rátértél az offline élet témára, mert manapság a legtöbben (sajnos én is) a közösségi médiával kelnek és fekszenek. :/ A feladatok izgalmasan hangzanak, azt a festőset én is kipróbáltam volna, meg az útleveleset is (de csak kávé után).
    Mindenesetre, örülök, hogy jól érezted magad, és köszönöm, hogy egy kis Olaszországot csempésztél a mai napomba. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm a kommentedet, jó volt olvasni! :) Tervben van még néhány ilyen poszt Rómáról is, szeretem ha velem jönnek az olvasók utazni :)

      Törlés
  2. Én szinte úgy érzem, hogy ott voltam veled Rómában. :)

    VálaszTörlés
  3. Mikor ott a video végén mindenki fogta azt az összegubancolódott madzagot... azon egy kicsit meghatódtam, erős volt. :) Köszönöm a videót!

    VálaszTörlés
  4. Az volt a legutolsó "reflexió", mindenki elmondta mit érzett, majd aki szeretett volna a következő lenni, az kérte el a madzagot :) Én is majdnem megkönnyeztem ott, de örülök, hogy a videón is érezhető volt :)

    VálaszTörlés

Latest Instagrams

© natussshka. Design by Fearne.