TE MIT CIPELSZ MAGADDAL?

Lassan azt hiszem, hogy nem tudom már szavakba önteni, amit szeretnék írni, de azért megpróbálkozom vele. Azokról a bizonyos súlyokról szeretnék papolni, amit cipelünk magunkkal. Minden(ki) kicsiben kezdi. Mindenki elkezdte valahol, apró lépésekkel fedezte fel a világot maga körül. És ugyanígy minden dolog is kicsiben kezdte. A létra alsó fokait nem lehet túllépni, így amit cipelünk az sem csak szimplán berobban a kezünkbe.
Az a súly, amit cipelünk lehet érzékelhető, kilókba nyomorított probléma, ami szintén kicsiben kezdi. Először szinte észre sem vesszük, aztán mikor már nőtt egy jó darabra, akkor egy „jéééé, ez mi a …?” hagyja el a szánkat, de sokan visszük magunkkal tovább és nem foglalkozunk vele. Aztán amikor már kicsit nagyobb a baj, akkor elgondolkodunk, hogy
  • ez hogyan is került ide?
  • és miért nem tűnt el magától?



Kérdezhetnénk a vállunkon ülő és minket lehúzó, de kétségkívül láthatatlan problémáktól. Kapsz egy kisebb fajtát, nem is mondhatnád, hogy a nyakadba szakadt. Először talán akadálypályaként nézel rá, meg is barátkoztok, de valamiért nem sikerül kiiktatni az életedből. Az akadálypályát sokan veszik melletted, te pedig futod a végeláthatatlan köröket. Ez neked nem megy, ez te nem is akartad, hagyjuk a picsába felkiáltással dobnád arrébb, de a táv fele akkorára sem sikerül, mint ahogy szeretnéd.
Oké, félre rakod. Van, amit persze nem lehet, de te úgy gondolod most, hogy félre tudod rakni, ha nem is örökre, de egy jó időre. Az elengedés művészete kiújuló örömbombaként robban benned, mintha tényleg felszabadultál volna. Mintha. Mert a kezdeti örömállapot – mint minden csoda, három napig tart.



Végülis nem életed problémája, mert nem halsz bele, ha nem törlődik örökre az életedből, de valljuk be, a kudarcot elfogadni még rosszabb. Egy idő után ismét elő kell venned, mert elfogynak a napok, amikor önfeledten evickélsz az életben. Igazából akkor sem voltál önfeledt és boldog, mert az elmúló eufória hozza magával a kisebb kétségbeesést. Nem fogsz kiakadni, bőgni, amiért még ott van, csak érzed, ahogy ismét bekúszik az életedbe. Mintha új problémát kaptál volna, pedig ez a régi, csak új köntösben.
Kiiktattad egy évre, és bár az az év felejthetetlen volt és gondtalan, azért mindig is motoszkált benned, hogy „baszki, még itt van ez a szar a vállamon”. Nem ez jojózott a szemed előtt hónapokon keresztül, de ha eszedbe jutott, akkor a pillangók a gyomrodban nem az esti randi miatt kezdtek örömtáncba.

Szóval mit kéne tenni? Hagyni, választani a kényelmes utat, húzni az időt, mintha az megoldana bármit is. Szólok, hogy nem fog. Egy idealizált világban lehetséges, de az élet iskolájában pont ezt a leckét kell most megírnod. Szóval szembe kell nézni. Kellemetlen minden egyes mozdulat, pláne, ha már többször is haladtál végig a dolgokon. Mondhatni már hobbiddá vált, hogy „na akkor majd most megmutatom”. Aha, persze. Jó volt húzni az időt, de nem húzhatod a végtelenségig, különben felemészt az a kis parányi probléma, amit akár sikerrel is vehettél volna, ha az elején legalább kétszer annyit beleadsz, mint az eddig béna próbálkozásaiddal.
Egyébként is segítséget kérni nem szánalmas tett, nem leszel tőle gyenge. Egyszerűen kell, mert ez egy eszköz, hogy végre felállj, leporold a ruhádat és királylányként libbenj tovább a pöcegödör aljáról. A végén rá jössz, hogy amit te „tenni akarásnak” hittél, az messze volt még a rossztól is.
Ha mázlid van és mindent megtettél (meg még másfélszer többet), akkor az utolsó lehetőségedet nem bukod el. Nem kerülhetsz ki mindent, választhatod a könnyebb B-tervet, de mindig is bánni fogod, hogy akkor és ott nem tetted oda magad 100%-osan.

Szóval így történt meg az, hogy egy lassan 4 éves stresszfaktort sikerült kiiktatnom. Helyette kaptam mást, de szerencsére a B-tervem nem volt még annyira képben, hogy életképes legyen. A 2015-ös céljaim egyike volt, hogy végre leszámolok egy tárggyal az egyetemen. Sosem gondoltam volna, hogy pont ezzel szenvedek meg, nem éreztem magamat hülyének (inkább lustának). Az első néhány próbálkozást még könnyen vettem, nem érdekelt, hiszen volt még lehetőségem. Miközben szépen ellőttem minden (vizsga)lehetőségemet, és már csak egy lebegett előttem, jött a megvilágosodás, hogy mindezt nekem félre kell tennem. Abban a félévben – másfél éve – önszántamból kiléptem úgymond, és bár a feltételek meg voltak a vizsgára menetelhez, kijátszottam a hiányzásaimat, hogy kitolhassam az időt. Ez pont a névnapom körül lehetett, decemberben és tényleg: olyasfajta nyugalom szállt meg, mint még soha. Nem azért, mert feladtam volna valamit, hanem félreraktam pihentetni. Már elérhető közelségben voltam a célomhoz (diploma), de akkor találtam ki, hogy én bizony kihasználom az egyetem adta lehetőségeket és élni szerettem volna egy külföldi ösztöndíjjal – ahova kellettek tárgyak, hogy legyen mit tanulni külföldön – de mint kiderült, nem tudtam Péterváron felvenni sehogy sem ezt a tárgyat. Szóval 2013 decembere után pihentem egészen ez év februárjáig. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe és tényleg: egyre inkább stresszeltem, hogy utolsó lehetőségem van és ha nem jön össze, akkor csak egy Viszlát! táblát fognak lengedezni, ahogy elhagyom az egyetemet.

Tényleg kis probléma, hiszen egy tárgyról beszélünk, amit be kell gyakorolni, kicsit érteni, de elég. Én viszont valahogy sosem volt ott agyilag. Ezt a félévet is buzgómócsingként kezdtem, de mivel nem volt a szívem csücske, ezért a lelkesedés alábbhagyott. Az előfeltételek sem jöttek össze elsőre, a második ZH eredményét pont a pétervári reptéren tudtam meg akkor hajnalban, amiben vázolták a helyzetemet: egy ponttal maradtam le. A pót ZH-nak már úgy mentem, hogy próbáltam felállítani egy B-tervet: ha nem sikerül, akkor még egy félévet csúszok, de őszintén szólva, a halál f…ra - excuse moi - kívántam az egészet. Ez már nem az, amikor jókedvedben szenvedsz, majdnemhogy hobbimmá nőtt ki az egész.
Fájdalmas volt leülni tanulni rá, és igen, segítséget is igénybe vettem, pedig sosem teszek ilyet. Valamiért a magam kárán, az én tanulási időmből szeretek rájönni dolgokra, de most mindenesetre jól jött. A félévet végre sikerrel zártam. Szóval ahogy kipipáltam végre ezt a feladatot és búcsút inthettem neki, jött a felismerés: elérhető közelségbe került a diploma, vagyis a tényleges való világ.
Ennek első lépéseként leadtam a szakdolgozatom címét, amit a már hónapokkal ezelőtt gondosan kigondolt  helyett egy pár napos ötlet alapján született meg. Izgatott vagyok, egyrészt nagyon közel álló témát sikerült választani (remélem elfogadják :D), másrészt némi szakmai gyakorlat, néhány vizsga és aztán tényleg ott leszek a szakadék szélén és várom az ítéletet.

Kapunyitási pánik? Lehet. Nem attól félek, hogy dolgoznom kell majd, hiszen most is teszem. A szabadságomat féltem. Gyerekesen hangzik, de ettől parázom, hogy végre döntenem kell, hogy hova szálljak tovább és telepedjek le – legalábbis egy kis időre. Amikor majd nem tervezhetek be egy egyhetes kiruccanást valahova a világba (akkor, amikor én akarok), 3 hónap után nem léphetek ki csak úgy néhány hétre, hogy aztán majd tárt karokkal vissza várjanak. Korlátokat kapok, ami bár nem ennyire félelmetes, mégis úgy érzem, hogy ideiglenesen kalitkába kell vonulnom. A majdani „keményfedeles papírhalmaz” sem éppen kecsegtető, bár irányvonalat ad, de tényleg mivel is fogok foglalkozni? Mármint ezzel mit és hova? 


Nem az újdonságoktól félünk, hanem a bizonytalanságtól. Hónapok alatt sok minden változhat, azt hiszem 3 hónapra előre jó látni ténylegesen, aztán ahogy közelítünk úgy halad előre a jövőképünk is. Felesleges előre aggódni, inkább a jelenlegi kis problémákat kell levetni a vállunkról és haladni. Valami úgy is lesz. Valami mindig van.



9 megjegyzés

  1. Nagyon tetszik a bejegyzésed, és megihletett... én más problémákat cipelek, amik sajnos szokások ... azokat a zsákokat kiüríteni meg még nehezebb, mert mindig kiürítem, leteszem, és utánam jönnek megtelve, és felugranak a hátamra... mert hagyom, ahelyett, hogy kilyukasztanám a zsákot.
    A kapunyitási pánikra pedig ... még mindig jobb ez a helyzet, mert van időd felkészülni arra, hogy "meg kell állapodni". És nem mondanám, hogy te az vagy, aki elpazarolta az egyetemi szabadságot, sőt! Rendesen felnézek rád, mert szerintem így kell igazán kihasználni! Utazni, megismerni, mert amikor kinyílik az a kapu, akkor sokkal többet fog érni a tapasztalat amit megéltél, mint a tárgy amit megtanultál. Az én kapum kinyílt mire rájöttem, hogy elrontottam, bár ez egy folyamat, amit utólag nyilván tisztán látok...Szóval azt mondom neked, hogy ne félj! Mert elég tapasztalatod és önismereted van ahhoz, hogy tudd mit akarsz, és azt hogyan akarod. Olyasmibe nem fogsz belemenni hosszú távon amit nem akarsz. Döntési lehetőség pedig mindig van, és az oylan bátor lányok mint te döntenek is ha kell! A kapu kinyílik majd, de lesz időd felkészülni rá, és nem hiszem, hogy miután átléptél rajta rosszabb lenne minden... csak más, amit aztán majd megélsz és megértesz. :)
    Nagy like a bejegyzés motiváló mivoltának! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Réka! :) Próbálok így hozzáállni és tuningolni magamat előre. Azért sem akarok ráparázni, mert ki tudja még mi lesz és hol leszek. Ráadásul tényleg elég könnyen lehet változtatni a dolgokon, ha igazán akarja ember! :)

      Törlés
  2. Hűűűűű, Nati!
    Először is: gratulálok, hogy sikerült legyőznöd a mumus tantárgyad! ;-)
    Másodszor pedig: sok-sok erőt és kitartást kívánok a továbbiakhoz!

    VálaszTörlés
  3. Jajj ezt nagyon jó volt most olvasni. Meg egyszer gratulálok a vizsgádhoz. Ilyenkor szerintem már az általunk gyártott parával nehezebb szembenézni, mint magával az anyaggal. Nekem az anat szigorlat volt ilyen, egyszerűen már annyira féltem tőle, hogy amíg nem sikerült elengednem, addig a vizsga sem lett meg. Érdekes módon, amikor átállítottam az agyamat, egyből átmentem egy olyan tétellel, aminél mindenki bukik.
    A diploma előtti helyzettel ugyanígy állunk jelenleg. Én is féltettem a szabadságomat, féltettem azt, hogy kiveszik a kezemből az irányítást és bezárnak egy helyre (rátesznek egy pályára), ahonnan nem nagyon vezet feljebb ajtó, és leélek így jó 40 évet. Brrr. Belőlem ezek a gondolatok azt hozták ki, hogy még amennyi időm van, tanulni, tanulni, tanulni. Megragadni minden lehetőséget, jelentkezni mindenre, hogy sokszínűbb legyek. Minél több dologba fogok bele, később annál több lehetőségem lesz. És nagyon bánom, hogy hamarabb nem jött meg az eszem és az egyetem első 2 évére ilyen gimi utáni szinten maradt a buksim.
    Ezzel együtt meg valahogy sikerül elengednem az irányításmániámat és nyitni a világ felé, hiszen bármi megtörténhet, kicsit hagynom kell, hogy új vizekre sodródjak.

    A szakdoga témádat majd szabad tudni? :)
    Lehet írtál már erről csak nem olvasram, de tudod már nagyjából merre akarsz elhelyezkedni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett! :) És igazat adok, nem a tárggyal volt már baj, hanem ez az örökös mókuskerék, amiből úgy tűnik, hogy nem tud kimászni az ember :D Én is próbáltam megfogni minden lehetőséget, azt hiszem nagyjából kimaxoltam, amit lehetett (persze tudtam volna még, de ne akarjon mindent az ember :D).

      Még nem írtam róla, de ha minden jól megy és elfogadják, akkor úgy is be kell céloznom az olvasótábort, ugyanis a szakdogám a következőről fog szólni: Online tematikus tartalmak hatása a 19-25 év közötti magyar nők sportolási motivációjára :)
      Egyébként, hogy mit szeretnék, az jó kérdés. Az egészségturizmus jó irány, szervezkedni ezerrel, de hogy pontosan mit és hol, az még rejtély. :)

      Törlés
  4. nagyon tetszik ez az írásod is! :) mindenki cipel dolgokat szerintem, de sok mindent nem olyan egyszerű letenni, és nincs egyértelmű dolog, amit lehet tenni, hogy végre elfelejtsünk egy-egy rossz emléket, amit magunkkal hordozunk.
    engem annyira az vonz már, hogy kikerüljek az egyetemről, hogy úgy érzem, teljesen ellentétes érzésekkel vagyunk ebben a témában. :) előttem az a cél lebeg, hogy minél előbb végezzek, amint csak lehet, mert egyre inkább nehezemre esik ez az egész dolog, ahogy arról már sokszor írtam... láttam, itt sokan írták, hogy tanulni akarnak, amíg lehet... ez az érzés idegen számomra. :) én már annyira belefáradtam 4 év után ebbe az egészbe, annyira megterhelő volt számomra rengetegszer, és sokszor még most is az, hogy nem tudnám elképzelni, hogy a kötelező még 1,5 év után tovább maradjak ebben a körforgásban... másrészt nagyon várom már, hogy ténylegesen a leendő szakmámmal foglalkozhassak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. u.i.: nem tudom mióta van, mert manapság telóról olvastalak, de király az új design! :))

      Törlés
    2. Köszi pár hete már megvan! :)) Másrészt pedig totál egy hajóban evezünk, mert én is minél hamarabb végezni akarok! :D Szó sem volt róla, hogy maradnék még, dehogyis. Ha annyira kellene, akkor csinálnék még egy Msc-t, de már menni akarok, utálom, hogy helyhez vagyok kötve (országhoz). Már nekem is elegem van, pont ezért remélem, hogy minden rendben lesz a következő félévben és végre lediplomázhatok és dolgozhatok rendesen. Bármit és bárhol, csak legyen már normális keresetem és tényleg ne legyek helyhez kötve :D Egy német ismerősöm mesélte, hogy nekik nem kötelező bejárni az órákra, így ők mehetnek bárhova. Ha nekem sem kellett volna bejárnom, akkor tutira ebben a félévben is dolgoztam volna valahol - külföldön :DDD Szóval hajrá nekünk, végezzünk má' :)

      Törlés

Latest Instagrams

© natussshka. Design by Fearne.