KONKLÚZIÓ

Mindig nehéz összegző bejegyzést írni valamiről. Vagy azért, mert még annyira bennünk van az egész feeling, vagy már annyira messzinek tűnik az egész, hogy szinte álomként fogjuk fel. Azt most már bizton állíthatom, hogy hónapokat felölelő külföldi kalandozások után MINDIG vágyódik az ember. Mint egy szakítás után: ha voltak rossz dolgok is, akkor is volt egy megszokottság és ez hiányzik. És ahogy az lenni szokott a jó dolgok hamarabb rémlenek fel és „hiányoztatják” magukat, mint a rosszak.


Ha a nagy általánosságokat félretesszük, akkor tudok mesélni az én sztorimról. Ha reálisan nézem és feltennék a kérdést: mennél újra?, nemmel felelnék. Pénzügyileg katasztrófa volt, s most csak a pillanatnyi szerencsémnek köszönhetem, hogy akkor és ott jól döntöttem és költöztem egy ismeretlenhez. Rosszul tettem, hogy nem váltottam melót, de hát bízik az ember.

Akik olvassák a blogot régóta, ők tudják, hogy miért kellett útra kelnem. Lehetett volna Bulgária (itt is volt egy lehetőség, végül nem kaptam választ), Olaszország, Németország, bármi. Lényegtelen. Le kellett zárnom egy számomra nagy veszteséget, és ezt itthoni körülmények között nem tudtam volna megtenni. Mondjuk kinn sem volt könnyebb, amikor megérkeztem nem éreztem azt, hogy maradni kéne, vagy majd jó lesz, vagy hogy egyáltalán lesz valahogy. Szar volt, na. Kurva szar. Az a gondolat, hogy nincs fix helyed valahol a nagy világban, pontosabban nem tudsz megállni a saját lábadon, az eléggé rányomja a bélyegét az ember kedvére. 

És bár nem meséltem, de 3 hét után fontolgattam a hazajövetelt (hazudsz baszd meg, már második nap!). Majdnem foglaltam jegyet július 26-ra, de végül jófejségből maradtam. Sajnos vagy nem sajnos, de dolgozott bennem a megmutatási vágy, amiért én sosem adtam fel eddig és ha már szarban vagyok, akkor is kibírom a végéig.

Talán lelkileg ez hatott ki rám annyira, aztán még jött a meleg, a kezdeti „kurvára nem értem a briteket és ne mondd má’, hogy az írek angolul beszélnek”, ami szerencsére pár hét után javult. Meg kell köszönnöm pár embernek a lelki támaszt, egyrészt itthonról telefonon keresztül, és másrészt a bárokból ahol dolgoztam.

Ők valószínűleg nem tudják, de kábé minden helyen volt 1-1 emberke, akivel valamiért sokkal jobban el tudtam társalogni és valahogy megértett. Lehet, hogy kiröhögnének, ha elmondanám, de sokat nyomott a latba, hogy velük el tudtam beszélgetni. Benidorm nem az a város, ahol élni lehet. Egy turista-központ, ahol a szezonban meghalsz a melótól, télen meg az unalomtól. Hajtasz a pénzedért, és örülsz, ha van szabadnap: aludni. Így aztán ha hosszantartó barátságokra akartam volna szert tenni, azt csak is az ott dolgozókkal tudtam, ugyanis a tiszavirág életű ismeretségek az angolokkal vagy bármiféle turista egyeddel nem éppen volt jó. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ők mit is láttak: „hjaj de jó csaj vagy, hja, hogy kelet-európai vagy. Uhhh nagyon guapa, hmm”. Köszi, pont te hiányoztál!

Az utolsó pár hétben jött még egy mentőöv, mégpedig a Daytona Rock Bar, ugyanis itt kicsit hazataláltam az amerikai díszletben, jó fej emberekkel, akik először néztek rám munkatársként, amit egyszer említettem is egy kávés képnél facebook-on. A társasági életem felpörgött picit, jókat el tudtam dumálni, imádtam odajárni.

És amikor az utolsó napon kellemetlen események után ott hagytam a kis lakáskát, és órák múlva már a reptérre mentem, akkor is hihetetlen űr volt bennem. Ki lettem rakva a reptéren, búcsúölelés és a szokásos „majd látjuk egymást” szöveg, amivel a racionális énem úgy van, hogy tudja: sosem fog eljönni, mert éppen érzelmi-túltöltet keletkezik ilyenkor, aztán persze ki tudja. Mondjuk Spanyolország nem a világ vége és páran biztosítottak róla, hogy ha nyaralni mennék náluk mindig lesz hely a számomra :)

A reptéren aztán hasonló tüneteket kezdtem el produkálni, mint amikor New Yorkból jöttem haza. Nem volt annyira drasztikus, nem akartam belehalni meg semmi színpadias jelenet. A gépen bekapcsoltam a zenét, és próbáltam elmélkedni, hogy mi történt velem 2 hónap alatt, mi volt az oka, hogy ide jöttem, miért érte meg vagy miért nem.

Rengetegszer felvillant, ahogy a drága bártenderek készítik nekem az extra kávékat, ahogy elhülyültem, kattogok a géppel, aztán meg a mellettem levő kalapot, szemüveget eladó pakisztánihoz hasonlítom magam, mert ugyanazt csináljuk.

Ismerve magamat csak is a jóra fogok emlékezni, azokra az emberekre, akiket jó volt megismerni, akikkel tartani fogom a kapcsolatot. Ha visszamennék dolgozni, tuti nem csinálnám ezt a melót megint, de ezt is kipipálhatom a nem létező „ezt is dolgoztam már”-listámon.

  • Az angolom fejlődött, nem is keveset és végre megértem: Áj wan a fo-ó!
  • Voltam két hónapot Spanyolországban egy szép tengerparti városban (még sosem voltam Spanyolországban ezelőtt)
  • Sok embert megismertem, sokakat igazán megkedveltem
  • Szarból várat avagy tapasztalatot gyűjteni mindig jó!
  • 10 évre előre megettem a hal- és tenger gyümölcsei mennyiségemet :D
  • full egyedül mentem, senkit sem ismerve


4 napja értem haza, és a szokásos tünetek, mint minimum nátha ismét megérkezett, nem állítom, hogy allergiás lennék az ittlétre, de 2 hónapos hosszú álmom után semmit sem változtak a dolgok. Igazából így is érzem, hogy menni kell, itt mindig lesz egy bázis, ami sosem fog annyira változni, ami nekem megfelelne, de visszatérhetek bármikor. Persze történtek változások, és fognak is, tuti velem van a probléma :D

Az én unszolásomra húgom is fogta magát és elment melózni hajóra, amire iszonyatosan büszke vagyok. És Apci is, amit most hallhattunk egy kisebb családi kupaktanács közepette. Ez baromi jól esett persze. Az is, amikor egy Olvasóm megírta, hogy régóta olvas és szinte az én hatásomra indult el megélni az amerikai álmot :) Aztán pedig amit húgom mondott: „megértelek miért szeretsz menni mindig. Nekem is hiányzik, visszamennék”
Amíg az ember nem lép ki a komfortzónájából és nem tudja meg, hogy van élet az ő körein kívül, addig kényelmes lesz a megszokottság. 

forrás: Pinterest


Aztán vannak helyzetek, amikor ez már kevés. Meg van a vágy: menni kell és ha ez célba ér, akkor elhagyjuk a komfortzónát, elmegyünk jóóóó messze, ahol extázisban, szinte bedrogozva létezünk. Minden intenzívebb, a kapcsolatoktól kezdve a kaják illatán át az emberek mosolyáig minden. Aztán a „szer” hatása megszűnik és vissza kell térni a valóságba. És itt két dolog jöhet csak: vagy függő lesz az ember, vagy nem. Ha nem, akkor soha többet nem próbálja ki, de az is lehet, hogy csak másik szerhez kell nyúlnia és arra fog rákattanni. De ott lesznek sokan, akik függeni kezdenek, majd azon és azért dolgoznak, hogy ismét átélhessék a mámort. Nos én függő lettem és nem nyugszom, extázisban akarok lenni ismét. Talán most éppen azért nem dolgozik annyira bennem a hiány érzete, mert tudom, hogy lassan ismét megkapom az adagom.


Phoenix, Arizona - 2013




4 megjegyzés

  1. Igazán tetszik amiről és ahogyan írsz :) tetszik ez a stílus! annyira jó olvasni az írásaidat.
    Én is blogolok és ha gondolod te is benézhetsz hozzám, hagyhatsz kommentet vagy ami jólesik.
    http://szepsegpotty.blogspot.sk/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia köszönöm szépen! :)
      Átnézek mindenképp ;)

      Törlés
  2. beautiful blog, dear)
    Maybe want follow each other? if yes, just follow me and i follow you back :)
    http://fashionsecrets-oksana.blogspot.com

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Thank you! :)

      Of course we can, I like your blog, I started to follow you! It's so nice that you are from Russia, becuz I go there in 9 days :)))

      Törlés

Latest Instagrams

© natussshka. Design by Fearne.