What can I say

Megtöröm a csendet. Nem is tudom hogyan kezdjek bele… Sosem hittem volna, hogy bármi személyes gubancom miatt nem írnék, hát most ez a majdnem 1 hetes (és sajnos nem első „kényszerpihenő”) kimaradás mégis bekövetkezett.


Sosem gondoltam volna, hogy majd pont én leszek az, aki nem tudja félretenni a személyes dolgait a blogolás mellett, és nem tud elvonatkoztatni. Mi is emberek vagyunk, de valamilyen részt nyitottabban éljük meg a dolgokat, amiből egy elég széles szeletet kaphat az Olvasó. Persze a legjobb, ha csak szép dolgok vannak, tiszta romantika, minden szép és jó, az élet megy, kellemesen ringatózunk egy hajóban.

Nos igen, van ez a fajta álom, mígnem a Sors nevű hullámok picit megdobják a hajónkat. Na most választhatjuk azt, hogy ezt a hajót az eredeti vonalon megmutatjuk, és fenntartjuk a látszatot, miszerint minden szép és jó.

Én sosem tudtam és tudnék úgy írni, hogy az ne kapcsolódjon a valósághoz. Annyira életszagú 1-1 posztom - remélem ez Nektek is átjön -, hogy itt semmi kamu, semmi szépítés, lila köd, pasztellszínű elérhetetlenség nem játszik szerepet.




Ezért is olyan nehéz most megszólalnom. De ahogy ismertem magamat, tudtam, hogy ez is eljön majd egyszer. Mert hiába zárok ki nagyon sok embert, írnom KELL. Ki kell írnom magamból, mert csak húz lefele, lelkibazdmegolásszagú minden mozdulatom. Sőt inkább nem is mozdulok, fetrengek és hagyom, hogy teljen az idő.

Ettől persze nem leszek előrébb. Most pár nap kényszerpihenő után belátom, hogy az élet igenis megy tovább. Nagyon nehéz megemészteni, persze, hogy az ember nem szívesen beszél arról, ha valami nem sikerült neki. Dolgozik rajta hónapokat, belefeccöli rengeteg energiáját, pénzét, feláldozza az idejét egy valamiért. Aztán mikor már csak egy karnyújtásnyira van az álomtól, hirtelen elveszik minden. Az álom szertefoszlik (és ahogy írom ezeket a sorokat, még mindig a szívem szakad meg), és hiába a sok meló, a sok pénz.


Az ember mindig bízik. Van, hogy nem is sejti mi vár rá. Mikor mindenben biztos vagy és bár már voltak nehézségek, amiken nehezen, de túllépsz. Már el is hiszed, hogy minden oké, tényleg már csak x nap és megkapod azt, amiért ennyit áldoztál. És akkor megtörténik az, amire tényleg nem számítottál. És nem tehetsz semmit. Szíven szúr, ott állsz egyedül, nem bírod felfogni, hogy ez miért veled történik, miért pont most és amúgy is MIÉRT?! Milyen célja van vele a sorsnak, hogy egy majdnem évnyi „életet” elvesz tőled. Nem tudom.

Megemészteni azt, amit nem lehet. És persze a remény, ami sosem hal meg. Foggal-körömmel még ügyködsz, mert hátha! Hátha most minden rendben lesz. Utolsó szálak, de meg kell próbálni! Sosem feladni!! Mert nem bírod felfogni ép ésszel, hogy ez hogyan történhetett meg. Kölcsön kérsz, keresed a megoldást, kattogsz, telefonálsz idegbetegen, sírsz, hüppögsz, mintha bármit is megoldanának ezek a rinyapercek. 

Eljutottam arra a szinte, hogy elengedek mindent. Konkrétan most már szarok rá. Aki tudja, hogy mit tettem bele, tudja azt is, hogy ez nekem most mekkora veszteség. De az élet mindig megy tovább. És attól, hogy még napokat bőgök nem oldódik meg semmi. Kell egy B-terv, amit persze most egyáltalán nem látok, mivel EGYÁLTALÁN nem volt B-tervem. Az én ABC-m egy betűre korlátozódott.



Felocsúdni, és tervezni, kitalálni valamit. Hagyni, hogy történjenek a dolgok. Lehet, hogy még rendbe jöhet, és máris olyan messzinek tűnik az az álom. Mintha meg sem történt volna az előző nyár, az emlékek egy filmből maradtak volna meg. Nincs kire haragudni, kit okolni (vagyis persze mindig lehet kurv@anyázni). De végülis már mindegy. Rágódni a múlton felesleges.
Belehalok, de felesleges. De azért még reménykedem. Az elmúlt heti időjárást mintha a lelkem állapota szerint változott volna. Amikor esett, én is sírtam belül. De lehet, hogy kívül is. És most süt a nap. Minden rendben lesz, minden alakulni fog valahogy.




Mert minden ÉRTÜNK történik, és nem miattunk. A következő lépések még ködösek, nem tudom milyen úton járok és hova haladok. Látom már a következő úticélt, de hogy addig milyen utam lesz, nem tudom. Vannak biztos pontok az életemben, de a következő időszak teljesen beláthatatlan.

Bár eszméletlenül elcsépelt, de a remény hal meg utoljára. Ha egy halvány reménysugarat is lát az ember, már jobb a kedve. Kivirágzik. Ha persze halványul, akkor jön a depresszió meg a lelkibazdmeg. De én nem ez vagyok, legalábbis ez most csak pillanatnyi lelkizavar. Nehézségek jönnek-mennek, és bár sokak szerint a nehézségek által még inkább lehet valamit értékelni, mégsem hiszem, hogy ez lett volna a probléma.

Valami mégis azt akarja, hogy én ne most menjek. Ne így. Vagy csak később, még nem tudom. Örökös küzdőnek tartom magam és szerencsére sokan mások is. Így én nem adom fel. Küzdeni kell mindig és mindenkor. Az utak lehetnek hosszabbak, csak azt nehéz felfogni, hogy mi miért történik és az éppenséggel miért lesz jó nekünk. Ezzel a felfogással van csak a baj. Az, hogy eljusson az agyamig. Felfogni a felfoghatatlant.





Néha még úgyis érzem, hogy ez nem velem történik, hanem egy néző vagyok. Aztán persze rájövök, hogy az élet kurvanagy főszerepet adott a saját életemben. És az én életem eddig sem volt egy könnyű vígjáték. Inkább egy teleregény. És igen, a teleregényeknek SOSINCS végük. Mindig kell valami csattanó az epizódok végére, de folytatódnia KELL! Kell a dráma, meg a kaland, hogy aztán vígjátékként folytatódjon a sztori. Ha én írnám, akkor így írnám. Kicsit túllőtték a dráma-adaggal, de remélem majd kompenzál a kaland/vígjáték/romantika mennyiség :)

Csak, mert csak LINK

Xoxo



képek forrása: Pinterest


Megjegyzés küldése

Latest Instagrams

© natussshka. Design by Fearne.